Leírhatatlan érzés, ahogyan napról napra fejlődik, változnak a vonásai, újabb és újabb dolgokat sajátít el az a Picike Lány, akinek én vagyok - én lehetek - az anyukája.
A legutóbbi két hónap nagyon gyorsan eltelt, de a Picur mégis rengeteg változáson ment keresztül. A születésekor (bár a hossza és a súlya átlagos értéket mutatott) számomra még nagyon picikének tűnt, alig mertem/mertünk hozzáérni, de mára ez már a múlté, hiszen a Bébi súlya most már több, mint 5 kg, és a fejét, testét is szépen tartja már.
Néhány héttel ezelőtt végre elérkezettnek láttam az időt arra, hogy elmenjek az iskolába zh-t írni. Ekkor a Picurkára itthon a nagymama vigyázott. Teljes mértékig tisztában voltam vele, hogy 2 óra alatt - amíg oda vagyok - semmi baj nem történhet, de mégis nehéz, és egyben szokatlan volt gyerek nélkül, egyedül kilépni az ajtón. Az elválást számomra az nehezítette meg, hogy Manókánk egyelőre nem igazán barátkozik a cumisüveggel, ezért az az érzésem, hogy hogyha nem vagyok vele, akkor étlen-szomjan marad itthon, hiába hagyok neki itthon egy üveg anyatejet. De mivel csupán maximum két óra távollétről volt szó, tudtam, hogy nem pusztulhat éhen a gyerek. Anyai aggódásom természetesen teljesen felesleges volt, hiszen minden a lehető legnagyobb rendben folyt, amíg nem voltam itthon, mert Anna Emese - ahogyan máskor is szokott - nagyszerűen viselkedett.
Ha a Picikénk alvási szokásaiból indulunk ki, akkor le sem tagadhatná, hogy mi vagyunk a szülei, hiszen nem csak éjszakánként alszik jókat, hanem a magyarországi viszonylatban viszonylag hosszú utazásnak számító utakon is, melyekből megtapasztalhattuk, hogy a Picit az autózás láthatóan megnyugtatja, mivel az elindulást követően nem sokkal már szunyókál is, és a célig esze ágában sincs felébredni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése